4,1 az 5-ből- 4.18 Közösségi besorolás
- 3. 4 Értékeltem az albumot
- 22. 5/5-öt adott
Joe Budden neve ebben az évben felbukkan az interneten, függetlenül attól, hogy úgy gondolja, hogy magának tette, vagy csak indokolatlanul kapta ki a média a közösségi média vadságából. Tehát csak idő kérdése volt, amikor eldobott egy teljes megtorlási projektet, ahol alattomosan megfordítja mindenkinek a madarat a borítón. Rage & The Machine szó szerint a fő zene Budden keresztes hadjáratának egy olyan generáció ellen, amely jobban ismeri őt azért, mert sziklás öklével üldözte a gyerekeket az utcán, mint a mikrofon megidézéséért. De ahelyett, hogy Joe rappelt volna, mint egy bántott, érzelmi vonatroncs, ő tulajdonképpen visszalő a naysayerekre egy szoros projekt elkészítésével, amely sokféle alapot lefed - nemcsak a Drake az én nemezisszögem.
Utolsó lépése egy albumon, a 2015-ös Minden elveszett szerelem , hangulatos volt, szűken fókuszált és a Hip Hop megfelelője egy komor Hallmark kártya - Joe egyik oldala, amely az internet átjárhatóvá vált. Rage & The Machine még mindig nagyon érzelmi ügy, de csak a mopiness nélkül. Joe egy ideje először mérsékelten boldognak, vagy legalábbis egyenletesnek tűnik. Azt akarom tudni, hogy Joe mély lélegzetet vett, rájött, hogy több is van az életben, mint a félkorú rapperekkel marházni, és óriási mosollyal az arcán köpte a verseit. A fiával beszélgetve Budden kijelenti, hogy most egy olyan helyen állok, ahol még soha nem álltam / Végül kitöltöttem az életemet, és most jobb, mint amilyennek képzeltük, ami furcsa módon optimista a Jump Off Joe Bad Mood szempontjából.
Ezen az albumon még mindig vannak olyan agresszív számok, mint a Three és a Joe bácsi, amelyek mindkettő hasonló kadenciát hordoz, mint Drake diss számainak száma, de célkeresztje senkire sem mutat; csak azok, akik azt állítják, hogy túl öreg ahhoz, hogy rap erő legyen. Viszont a nappali bárokban ricochet az újonnan érkezők felé, miközben Joe összehasonlítja az akkori és a mostani eseményeket: Halljátok Post Malone-t, és gondoljatok White Iversonra / gondolok Karlra és arra, hogyan szerezhette volna meg a megszerzett címet. Joell Ortiz segít abban, hogy valóban rátegye a szöget az ezeréves trollok koporsójára, a ragyogó oda-vissza komolyan. A bárdandár mindkét vágóhídi tagjával össze-vissza versenyez a mindenki testének komoly testesítése mellett, és olyan sorok, mintha én lennék a Luke Skywalker-en, pörgessétek meg a jediket / én vagyok a DMC-n, hallom őket a dolgokban bizonyítékuk. Joe azonban itt nem játszik tökéletes játékot. A Wrong One azonban úgy hangzik, mint egy szintetizált indulat, amit viasz fogott meg. Dühös Joe lehet lírai messiás, de néha az agresszív szállítás igazi Cookie Monster-szerűvé válik. Szerencsére a lemez az egyetlen abszolút kihagyás az albumon, de ennek ellenére abszolút kihagyás.
Mivel Joe az album dührészének nevezi önmagát, AraabMUZIK játszik a gép szerepében. Mind a 11 zeneszámot kizárólag a régóta működő beatmester készíti a keleti parti nyers köpők számára, és ő magabiztosan teszi egyedivé. A rapperek mindig kockáztatják, hogy unalmasnak tűnnek az egy rapper / egy producer formula segítségével, de Joe és Araab megváltoztatja szinte minden dal tempóját, tartalmát és érzését. Araab, aki dobgépi zseni, visszahúzza a nehéz MPC csúcsot, és hagyja, hogy néhány minta elvégezze a munkát. Lásd egy olyan lemezt, mint az I Gotta Ask, amely Jay-Z Hard Knock Life beatjeinek gyönyörűen közbeiktatott darabjait használja, Joe pedig megragad pár sort Hovtól, és megfordítja őket. A Garden State módja: Nézd, álldogál a cifrában ringatózva / Hajtok néhányat a legforróbb autók, amiket New Jersey valaha látott
Amikor nem vágyakozol a modellbarátnők után az életében, vagy nem próbálsz mémmé változtatni, akkor napról napra egyértelmű, hogy Joey még mindig el tudja erőszakolni a fenekét. Ezekkel az időkben bevált képességekkel egy robusztus nagylemezt ad le, amelynek minden rap-rajongót meg kell állítania és értékelnie kell a bárokat azért, amire érdemes.
