5,3-ból 3,3- 3.00 Közösségi besorolás
- 6. Értékeltem az albumot
- kettő 5/5-öt adott
A találat követése nem könnyű. A Boogie Wit Da Hoodie áttörő kislemeze, a My Shit a bronxi bennszülöttet a sztárságban rejlő új korú rapperek listájára terelte. De a rap játékban az idő gyorsan mozog, és A Boogie-nak nagy szüksége volt egy újabb hatalmas találatra, hogy életben tartsa lendületét.
Szerencsére debütáló albuma, A nagyobb művész , a Kodak Blacket felvonultató dallamos flex-a-thon Drowningdal érkezett. A platinát árusító szám már magasabbra került, mint a My Shit, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a követés elérte a kívánt eredményt. De maradt egy kérdés: mennyire tud teljesíteni egy A Boogie egy teljes hosszúságú albumon?
Kezdőknek, A nagyobb művész rengeteg kiemelkedő ritmust tartalmaz olyan produceri különlegességektől, mint a Metro Boomin, a NAV, a Jamz, a DJ Mustard, a Jahaan Sweet, a! llmind és a Murda Beatz. Harmonikus billentyűk, hatalmas csapdobokkal párosítva szolgálnak a potenciális slágerek vásznaként - ez bizonyítja Boogie ütemeinek fülét. Meglepő azonban, hogy Scott Storch minimalista produkciója szolgáltatja az album igazi hangzatos slamdunkját.
A látszólag hamuból feltámadt Storch egy ugráló zongorariffet ad Unhappy-nek, amely tökéletesen illeszkedik az A Boogie dalszerző kormányházába. Ahelyett, hogy céltalanul hajlongana a Rollies-ről és a külföldi ostorokról, arról beszél, hogy évezredes legyen egy próbakapcsolatban. Az egész album egyetlen sávja sem érzi valódibbnak, mint amikor egy Boogie zümmög, azt mondta neki, hogy most nem tudok beleszeretni, rohadtul / Felidegesített, rám dobta a szégyent / Csak boldogtalannak akar látni.
Emócionális intelligenciáját tovább fokozva a pályán, egy Boogie kifejezetten a Usher's You Make Me Wanna-ról kóvályog, és őszintén szólva megpróbálom abbahagyni a gondolkodást rajtad utálsz, gyűlölsz.
Kezdjük elölről egy másik példa a lágyabb oldalának átsütésére. Majdnem négy perces szakítószalagokról száll le, amelyek pontosabban szolgálják ki serdülőkorú közönségét, mint bármilyen távoli hajlítás.
Amint az album hátralévő része lejátszódik, nyilvánvaló, hogy A Boogie jobban teljesít, amikor leveszi az NYC kemény fickó páncélját és cserbenhagyja az őrét. Tonalitása, asszertivitása és ritmusa sokkal tisztábbnak érzi magát a Bad Girl-nél, mint az Undefeated-en. A 21 Savage mellett inkább egy gengszter akar lenni, remegő vonalakkal, Hah, most gonosznak hívnak / nevetnek ezeken a niggákon egy Desert Eagle-lal, igen.
Bármennyire is lágynak tűnik, sokkal hitelesebben hangzik, amikor egy rossz lány fürdőjének vezetéséről rappel. Ő rappel, úgy érzem, hogy téged nyomulok, esküszöm / folyamatosan figyelem a csattanásaidat, elakadtam az Instagramodon / És lányom, nem is követlek, nem tudok / túl elfoglalt vagyok néha nem értem a Stalking You-nél, sokkal mélyebb, őszintébb és sérülékenyebb, mint bármiféle kemény beszéd valaha is.
Ezzel szemben a hallgatók nem sokat tanulnak egy A Boogie-ról, amikor feltölti a Beast Mode töltőszalagjait, mint például, kaptam egy 40-es dobot, és tudom, hogyan kell használni, vagy pisztolyt kell tartanom a Bentley kupéban. Ráadásul az ilyen típusú kemény mondókák nem keverednek jól az Auto-Tuned énekével.
Bár a Money Sprung és valakit össze lehetett volna építeni egy sávba, A nagyobb művész egy könnyű hallgatás elölről hátra. Amikor A Boogie érzékenyen engedékeny oldalát mutatja, az album ragyog leginkább. De fiatal 21 éves korában még mindig megpróbálja megtalálni, ami művészként a legjobban megfelel neki. Lehet, hogy A Boogie-nak még néhány év és még néhány projekt kell, hogy teljes szívvel elérje művészi szinkronitását, de egyelőre a slágerek elkészítése rendben lesz.
